Benina: Farkasok nemzetsége I. - Megsebzett szabadság

Prológus

  Flavia bágyadtan tért magához. A feje hasogatott, és úgy érezte, mintha egy egész bölénycsorda vonult volna végig rajta keresztül, méghozzá igen nagy hévvel. Távolról felcsendülő, lassan egyre erősödő dallamként jutottak eszébe az elmúlt napok eseményei, és a félelem egy pillanatra satuként préselte ki a levegőt a mellkasából.

„Barbár népség!” – így nevezték őket, mióta a világ megismerte a magyarok nevét. Tudatlanságukba és félelmükbe burkolózva tagadták meg a tiszteletet ettől a néptől.

Flavia fagyossá dermedt bőrére nedves ösvényt rajzolt egy kósza, forró könnycsepp, miközben arra gondolt, a bajorok keresztényi palástja mennyivel több fájdalmat okozott és fedett el, mint a magyarok barbár kaftánja.

„Bárcsak újra a pici, forró jurtában lehetnék az én barbár magyar harcosom mellett, ehelyett a rideg vár helyett!”

Daval ölelő karjai minden fájdalmat félresöpörtek volna a lány testéből. Ebbe a gondolatba burkolta magát, miközben megvívta a saját csatáját a testét gúzsba kötő fájdalommal.

‎Fájó vágyódás seperte ki szeméből a könnycseppet. Újabb nedves fájdalom…

Harmadszorra sikerült résnyire nyitnia a szemét. Ahogy leküzdte a szemgolyójába nyilalló szúrásokat, döbbenten állapította meg, hogy saját szobájában van. Az ágyban, melyben hónapok óta nem feküdt, a szobában, melybe minden valószínűség szerint ő járt utoljára – az ablakpárkány rideg kövezetén mozdulatlanná száradt az a sárga Floribunda rózsa, melyet a támadás estéjén felejtett ott. Milyen távolinak tűnt, és mennyire valószínűtlennek.

Megmozdult, hogy felkeljen, ám halk sikollyal visszahanyatlott párnáiba szétterítve az ágyon hosszú, kócos haját. A fájdalom elviselhetetlen volt, mintha ezer kés hegyét vágták volna a hátába. Istenem, mi lesz velem? – gondolta kétségbeesetten, majd mikor a bőrében égő, csípős érzés csillapodott, megpróbált újra felülni, ám ez is sikertelen próbálkozás volt.

Flavia felsikoltott tehetetlenségében, dühösen törölte le bosszantó gyengeségéről árulkodó könnyeit. Fogait összeszorítva, megacélozva akaratát feltolta magát remegő karjával, miközben szemét lehunyva küzdött a szédülés ellen. Színes karikák lebegtek tágra zárt pillái mögött, a fájdalom karöltve haladt az eszméletvesztés csábító sötétségével, és a szoba gúnyos kitartással forgott tovább.

Mikor végre sikerült körülnéznie, Flaviának feltűnt, hogy az ablakon nem szűrődött be fény. Éjszaka lehetett… De vajon hányadik éjszaka, mióta Kajdon elragadta őt a táborból?

Hangos ajtócsapódás rázta meg az ódon falakat. Flavia nem rezzent össze,  itt nőtt fel, ez volt az otthona, ismerte a nagyterem bejáratának minden zaját. A következő pillanatban viszont mozdulatlanná merevedett, szemeit rémülten meresztette szobájának az ajtaja felé – lépéseket hallott, melyek a lépcsőn visszhangozva szűrődtek fel hozzá.

Flavia visszaereszkedett az ágyra, és testének ösztönszerű mozdulatlanságát kihasználva úgy tett, mintha továbbra is eszméletlen volna.

Az ajtó kivágódott, a lány pedig holtra váltan imádkozott a mozdulatlanság akaratáért. Csak még néhány perc – vigasztalta magát, miközben meghallotta egy férfi szuszogását a fekete csendben.

Csak még egy kicsit, míg Daval ideér!

Lépések… Csoszogás…

Sikoly fojtogatta, miközben egyenletes légzést mímelt.

Csak még egy kicsit…