És elkészülőben van Milan könyve. Benina honlapján olvastam, hogy kész a borító és a fülszöveg is.
A borító amúgy nagyon dögös lett. Igen tetszik! Remélem nektek is!
A megjelenés októberre várható!
Trixie és Kendare
Trixie és Milan
Bíborhajú 3+1.
Az Iudex végzete
Prológus
Trixie
Nyomasztó csend telepedett a cellámra. Már alig hallottam a vihar távoli morajlását, mely legalább eddig lekötötte a figyelmem. Dohos, áporodott levegőt lélegeztem, a tömény penészszagtól hányinger kerülgetett. Éjfél körül járhatott az idő. Persze száz százalékig nem lehettem biztos benne, hiszen vaksötétbe zártak, azonban a cellám ablaktalan, fénytelen feketeségén is átütött az éjszaka semmi mással nem összehasonlítható illata. Az esős föld, a leereszkedő köd lepte mező, és az égi háború okozta frissesség. Keserűen sóhajtottam. Mennyire hiányzott a napfény…
Egybeolvadtak a napok. Nem azért, mert képtelen voltam különbséget tenni a napszakok között, hanem a semmittevés miatt. Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, délelőtt vagy délután, kedd vagy vasárnap – soha semmit sem tehettem, már két hete. A cellám talán Magiamors maradéka lehet, mert a mágiámat sehogy sem tudtam aktivizálni az itt tartózkodásom óta.
Nem tudtam, kik, miért hoztak ide, abban sem voltam biztos, hogy az akaratom ellenére raboltak el. A történtek homályos derengésként lebegtek az elmém felszínén, de mielőtt beazonosíthattam volna az eseményeket, az emlékek elsüllyedtek a sötétségbe. Az agyam mindent elnyelő, fekete tóként üzemelt. Sejtésem szerint akaratmódosító bűbájjal blokkolták a tiltakozásomat, vagy hálót vontak az elmém köré, mely így nem engedett védekezni. Valamiért biztos voltam benne, hogy védekeztem…
A legutolsó esemény, amit tisztán fel tudtam idézni a bál estélye. A Teremben mindenhol érződött a narancs, a sütemény és a mágia illata. Az összegyűlt Kevertvérű boszorkák izgatottsága szinte tapintható volt, hiszen ezen a jeles eseményen fajtájuk utolsó három, Tisztavérű Bíborhajújának a megjelenésére számítottak.
Engem azonban csak egyvalaki érdekelt. Mindig csak Ő, a védencem: Milan.
Mielőtt először találkoztam vele, csupán adatként szerepelt előttem egy darab papíron:
Név: Milan
Kor: meghatározatlan (Nagyjából 18 és 100 év közé tehető)
Elkötelezettség: Claire és Regina (Utolsó-testvérek)
Mágiaszint: korlátlan hatalommal bíró
Tisztség/Származás: – Tisztavérű, – Moldomus Bírája (Moldomusi Iudex)
Könyörületesség: kétséges
Különleges/Kiemelt képesség: alacsony hőmérséklet és következményei fölötti uralom
Testőreként a fizikai és mentális jólétének biztosítása volt a feladatom. Visszatekintve: csúfos kudarcot vallottam. Mióta először találkoztunk, Milan nemhogy nem tűnt boldognak, de kifejezetten úgy nézett ki, mintha az összes világra, és azok minden élőlényére haragudna. A kezdetektől értetlenül álltam a viselkedése előtt. Tisztességes Testőr voltam! Elvégeztem a rám bízott feladatot, maradéktalanul teljesítettem a kötelességemet, és soha nem találkoztam még ennyire negatív visszajelzéssel.
Bármit tettem, a Védencem számára semmi sem volt elég jó. A vége felé már biztos voltam benne, hogy ha puszta kedvtelésből kék virágot festek, Milan kigúnyol miatta, és csakazértis feketére mázolná a munkámat.
Készülj, Testőr!
A hangra, mely visszhangot vert a kétszer két méteres, kis cellámban, egész testemben megmerevedtem. Kétnaponta csendült fel, és bár mindig felkészültem a támadásra, a hang tulajdonosa soha sem bántott. Szófukar természete éppen passzolt a hangulatomhoz, így különösebb problémáink nem adódtak egymással – leszámítva a tudatot, miszerint ez az alak rabolt el –, a hideg futkosott a hátamon, amikor felbukkant.
A hangja torzult volt, bizonyára valamelyik bűbáj hatására, hogy ne ismerjem fel. Nem akartam komolyabb következtetéseket levonni, így nem adtam lehetőséget magamnak a gondolkodásra sem. Attól tartottam, rádöbbenek, talán nem is az elrablásomat érzem ijesztőnek, hanem azt, hogy valaki olyan tette, akit ismerek.
– Mit akarsz? – kérdeztem unottan, és közönyösséget mímelve leültem a fal tövébe. A hátamat a nyirkos, penészszagú köveknek vetettem, és a karomat felhúzott térdemre támasztottam. Akár az unalom és lazaság képviselője is lehettem volna, ha közben a szívem nem a torkomban veri a pánik-tamtamot.
Idegfeszítően hosszú ideig nem válaszolt. Ez szokásává vált a nagyjából két hét alatt. Ezek a hosszú kihagyásai rámutattak, hogy bár én a saját orromig nem látok, a fogva tartóm tökéletesen lát engem. Talán próbált belém látni, hogy mit takarhat ez a nemtörődömséget tükröző viselkedésem. Makacsul összeszorítottam a számat. Ha rajtam múlik, soha nem tudja meg, mennyire elegem van a jelenlegi helyzetemből.
Készítsd fel a szemed! – parancsolta, és torzított hangjából olyan mértékű arrogancia áradt, ami Milanra emlékeztetett. Talán egy magas rangú boszorka szórakozik velem?
Tudtommal híján voltam az ellenségeknek. Sem alacsony beosztású, sem magas rangú nem akasztotta össze a bajszát velem, és amennyire emlékeztem, én sem balhéztam össze senkivel. Az egyetlen lény a világokban, akivel szórakozásnak éreztem a veszekedést, Milan. Senki sem tudott olyan hevesen reagálni rám, mint ő – én pedig szerfelett élveztem ezeket a kiborult pillanatait.
– Minek? – vakkantottam idegesen.
Mert már tizennégy napja élsz sötétségben, ezért ártalmas lehet a szemed világára, ha hirtelen elárasztja a fény – hangzott a leereszkedő válasz. Úgy adta elő, mintha én ostoba nem lennék tisztában az ő borzasztóan egyértelmű terveivel.
A cellámnak nem volt ablaka, ebben teljesen biztos voltam. Már az első napomon végigcsúsztam a falak mentén, és kitapogattam a vastag falat… és mást nem. Sem ablak, sem ajtó nem volt.
Nem tudtam megállni, hogy ne ellenkezzek egy kicsit.
– Hát, kösz, hogy szóltál, haver! A szemem és én is jól elvagyunk így. Egyébként, minek az a nagy fényesség, ha már idáig ilyen könnyedén itt hagytál rohadni a sötétben?
Fel akartam bosszantani a fickót, nem pedig megnevettetni, mégis az utóbbit könyvelhettem el sikerként. A hang halk mormolás volt, mégis határozottan nevetésnek hallottam.
Végre elindult. – A szívem hevesen megdobbant. – Biztosabb helyre kell, vigyelek, mert eljön érted! Kezdtem feladni a reményt, de mégis jelentesz neki valamit.
– Honnan tudod? – rebegtem suttogva, elhaló hangon.
Újabb röhögés, amire viszketni kezdtek az ujjaim.
Mit? Azt, hogy eljön érted, vagy azt, hogy jelentesz neki valamit? – Nem feleltem. Nem voltam olyan ostoba, hogy vesztes pozícióból reagáljak egy kihívásra. Csalódott sóhajtást hallottam, majd a parancsot újra. – Készítsd fel a szemed!
Szinte megjátszanom sem kellett, a hír közönnyel töltött el. Tudtam! Tisztában voltam vele, hogy eljön értem. Megment a rabságból. De nem áltattam magam tündérmesékbe illő boldog véggel. Eljön, mert bosszantja, hogy nincs mellette, akit folyton bosszanthat. Eljön, mert hozzá tartozom. Értem jön, de nem azért, mert engem akar.
Vakító fény árasztotta el a cellámat.
Boldog voltam, szomorú és frusztrált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése